Az extenzív, fõleg magyarul: külterjes gazdálkodás még ma is számos szónoklatban lekezelõ, becsmérlõ mellékízt kap. Akár a "paraszt" elnevezés, amelyrõl a letûnt rendszer enyhítõ-díszítõ jelzõi (dolgozó paraszt, munkás-paraszt szövetség stb.) se tudták az elmaradottság ragadványait levakarni. (Bezzeg az angol "farmer", a német "Bauer" megtisztelõ cím...)
Az extenzív ellentéte, az intenzív (belterjes) jelzõ az idõk során szépen kigömbölyödött. Terjeszkedõ, erõs összpontosítással végzett, korszerû eljárások után nyúládozó, fölfokozott, élénk buzgólkodást festett alá. Mivel pedig a bio- vagy ökogazdálkodást a közhiedelem külterjessé minõsítette, azt nyilván csak a haladás fékjei, a maradi, kezdetleges, babonás õstermelõk gyakorolhatják...
Vitatkozzunk egy kissé! Az intenzív szó a latin intendere igébõl burjánzott elõ. Az ige eredeti jelentése: kifeszít, erõltet. Az intenzív gazdálkodást az irodalomban a területegységre vetített befektetés (marxista megjelöléssel: élõ- és holtmunka) növekvõ mennyiségével jellemezték. Az EU tagjai ehelyett a föld, a tõke, a munka és a vezetés kölcsönhatásaival mérik.
Akár így, akár úgy csûrjük-csavarjuk, a belterjesítés nálunk régebben a szerkezeti átalakulást fejezte ki; több célgép, tömérdek vegyszer, sok bonyolult mûszaki berendezés és építmény, egyúttal jóval kevesebb személyzet bevonásával. Mivel pedig a földnek (mint egyszerû "tartóközegnek") jó ideig csupán "eszmei" értéket tulajdonítottak, különleges jellegét meglehetõsen alábecsülték. Ugyancsak kevés figyelmet szenteltek arra, hogy kielégítsék az állat sajátos élettani igényeit. A növénnyel együtt úgy kezelték, mint a tárgyi termelés puszta eszközét. Rá se hederítettek, hogy meddig bírja az élõvilág az erõszakos "intenzifikálást". Az olyan "ósdi" összefüggésre, amilyet a csökkenõ hozadék törvénye mutat ki, egyszerûen fittyet hánytak. Föltételezték, hogy amirõl nem beszélünk, az nem is létezik.
Igaz, senki sem tagadhatja, hogy az ebben a könyörtelen szemléletben kibontakozó ipari mezõgazdaság helyenként (és egyes ágazatokban különösen) látványos számszerû eredményekkel dicsekedhetett. De vajon milyen áldozatok fejében?
Egyes szakemberek károgása eleinte nem sok nyilvánossághoz jutott, s ha igen, akkor is süket fülekre talált, kiváltképpen a mennyiségi mutatók bûvöletében. Igaz, világszerte sokfelé hajszolták a csúcsteljesítményeket. (Még olyan szólás is járta, hogy a felsõ határ az égbolt!) Tömérdek, egyre szennyezettebb víznek kellett lefolynia nemcsak a Dunán, a Tiszán, hanem a Volgán, a Rajnán, a Mississippin meg számos más folyón, mire erõsödni kezdett a felocsúdás hangja. Nem csekély erõfeszítés árán nyert polgárjogot a fönntartható mezõgazdaság világszerte terjedõ képzete. Vagyis azé a mezõgazdaságé, amely a természeti értékek éktelen pazarlása nélkül állít elõ gazdaságos hozamot. Persze a nemes törekvést számviteli adatok is alátámasztották - egyedül "szívjóságból" aligha futotta volna rá. Kiderült ugyanis, szabatos számítógépes közremûködéssel, hogy a nyakra-fõre ömlesztett anyagi ráfordítás bizonyos határon túl már alig-alig hajt hasznot. (A törvény a csökkenõ hozadékról akkor is érvényes, ha semmiféle parlament se hagyja jóvá.) Minél magasabbra tornásszák föl a termelési szintet, a tetõzésen annál inkább sántít a megtérülési kamatláb. Példának okáért az erõnek erejével kisajtolt növényi vagy állati többlettermék utolsó tonnái a termelõnek rendszerint már jóval többe kerülnek, mint amennyit a tõzsdén fizetnek értük. Minthogy pedig ez a körülmény az intenzitás szorgalmazóinak már a zsebükbe vágott, gyorsan el kellett gondolkodni rajta. Ettõl fogva az integrált vegyszerezést maguk a kemizálók kezdték hirdetni. Szószólói mindössze annyi mûtrágya, növény- és állatvédõ (meg serkentõ) készítmény használatát ajánlják, "amennyi éppen szükséges és elegendõ". Mások amellett kardoskodnak, hogy az alkalmazott szer okvetlenül legyen környezetbarát. (Sajnos ez a barátság gyakorta ugyancsak egyoldalú, mert a környezet bizony nem mindig fogadja a készítményt élettani barátsággal.)
Amerikában született ez a betûszó, a low input sustainable agriculture (= kis befektetéssel fönntartható mezõgazdaság) rövidítése. A lényege: érdemes szerényebben akkora hozammal beérni, amelyben a szükséges ráfordítás még hatékonyan érvényesül. Azaz ameddig az anyagra, eszközre, bérre, járadékra stb. kiadott összeg legalább annyit fial, mintha a barázda helyett a bankba fektették volna be. Ezen a (némileg "a kecske is jóllakik, a káposzta is marad") fölfogáson tisztes nyereségre lehet szert tenni, mellesleg a termõföld sem sínyli meg a goromba beavatkozásokat, sõt az utód számára jut is, marad is valami. Így a kötelezõ ugaroltatás, az EU-kifejezés szerinti "pihentetés" is fölöslegessé válik.
Nos, az ökogazdálkodás rúdja egyik említett irányzathoz sem láncolódik szorosan. Eddig még nem cáfolták meg azt a föltevést, hogy a természet már föltárt (és még föl se tárt) erõi nem egyszerû skalárok, hanem vektorok. Éppen ezért nem elég mennyiségi jellemzõiket nyilvántartani, hanem ezen felül irányultságukat is figyelembe kell venni. Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a szóban forgó erõkkel mindenkor párhuzamosan igyekszünk tevékenykedni, és sohasem keresztezzük, fõleg nem nyomjuk el õket.
Tudvalevõ: a természet évmilliókon keresztül kifogástalanul mûködött. Kihevert olyan súlyos katasztrófákat, amilyen pl. a meteor-becsapódás, az özönvíz, a jégkorszak, el Nino, miegymás formában sújtotta. Azt a sok pörölycsapást azonban, amelyet mi, pillanatnyi sikereket hajszoló emberek - az olykor öncélú mûszaki fejlesztés jegyében - osztogattunk, már csak üggyel-bajjal tûri. Ha továbbra is ilyen ütemben folytatódik a talajrontás, a víz, a levegõ szennyezése, akkor a Föld lakói nemsokára maguk is belerokkannak, vagy úgy eltûnnek, mint egykor a hatalmas dinoszauruszok. Baljós jelek máris föl-föltünedeznek az üvegházhatás, az ózonlyuk, az idõjárási szélsõségek árnyékában - talán elegendõ, ha a testi-lelki betegségek tömeges kirobbanására utalunk.
Az ökogazdálkodás baráti békejobbot szeretne nyújtani a megbántott, agyonsértett, fölsebzett környezetnek. A környezetnek, amelynek valamennyien részei (nem urai!) vagyunk. Szó sincs róla, hogy a bioterméket, az egészséges betevõ falatot kényelmes-lustán, kevesebb befektetéssel szeretnénk elõállítani. Nem szabad fogalomzavarba esnünk, sõt az egyes, az EU-ban is többféleképpen értelmezett szakkifejezéseket mai szemlélettel kell átértékelnünk. Az extenzivitás - fölfogásunk szerint - semmiképpen sem jelenti a "jó gazda gondosságával" végzett mûveletek mellõzését, elhanyagolását. (Az Európai Unió sem ilyen értelemben utal rá!)
Jelenti ellenben a talaj, a növény, az állat természetes term(el)õ képességének ésszerû hasznosítását, természetük megerõszakolása nélkül. Jelenti továbbá az eleven "termelõ eszközök" létfeltételeinek figyelembevételét, s evégbõl hajlandó a kiugró (de az esetek túlnyomó részében csak átmeneti jellegû) csúcsteljesítményekrõl lemondani. Ehelyett az ún. életteljesítmény növelésére törekszik, s így végsõ soron (bár lassúbb forgási sebességgel) ugyanolyan - ha nem különb - hozamokat ér el, mint a mesterségesen felszított, felkorbácsolt, "bérlõszemléletû" gazdálkodás.
Ez a fajta extenzív rendszer felel meg a legtöbb EU-tagállamban is a környezet és az élõvilág hasznos kapcsolatának, különösen a biogazdálkodás keretei között.
Ami a ráfordítást illeti, nem állíthat juk, hogy az kevesbedik. Sõt inkább több - fõleg szellemi - erõfeszítéssel, de kártétel nélkül akarunk sikert elérni. Vállvetve óhajtunk együttmûködni a természetes folyamatokkal, akár növényt termesztünk, akár állatot tenyésztünk. Föl akarjuk használni az õsi megfigyeléseket, tapasztalatokat - a legkorszerûbb tudomány fénykévéi között. Tényekkel igazolhatjuk, hogy módszereink gazdasági egyenlege bízvást vetekedhet a legiparibbakkal. Õszinte örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy nézeteinkkel nem állunk egyedül. Vajon véletlenül támogatja-e az IFOAM világszervezet, annek keretében az Európai Unió ugyanúgy, mint az Egyesült Államok számos létesítménye az "áttérést"? Vajon éppen osztrák szomszédaink - a mieinknek alig felényi mezõgazdasági területükön - csak ötletszerûen valósították már meg az igazoltan természetszerû módszerek bevezetését kb. 350 ezer hektáros méretekben? Hasonló irányzat érvényesül egyébként Németország keleti tartományaiban.
Érdemes Láng István akadémikusnak a New York-i tanácskozással kapcsolatos bejelentését idézni: Magyarország akár az EU biokertje lehetne. Ha tetszik, ha nem, valamit tudomásul kell vennünk. Egyelõre kizárlólagos életterünk, a Nap rendszer egyik elemét képezõ bolygónk maga is önszabályozó rendszerként mûködik. Minden meggondolatlan, durva beavatkozás gyászos következményeit magunknak kell viselnünk. A palackból kiengedett szellemet képtelenek leszünk visszagyömöszölni és ledugaszolni.
Kár volna tehát olyan tévhitben ringatózni, hogy a mezõgazdasági termelés csak akkor intenzív, illetve belterjes, ha a közvetlen emberi közremûködést szinte kiiktatjuk belõle. Ilyen szempontból a régebbi értelmezés helyesbítésre szorul. Akár hegeli dialektikával beszélhetnénk az ellentétek egységérõl, vagyis arról, hogy a korszerûen külterjes (extenzív) gazdálkodás intenzitási mutatói, viszonylagos jövedelmezõségével együtt, minden további nélkül - hosszú távon - javíthatók. Egyúttal meg kell jegyezni: súlyos tévedés, hogy az agrárfoglalkozásúak részaránya határozza meg valamely állam gazdasági vagy érdemi-értelmi színvonalát. Sokkal többet számít, hogy mennyi termelési értéket állít elõ egy-egy dolgozó, bármelyik ágazatban tevékenykedik. Így ikresedik az ökológia az ökonómiával. Persze "elemberteleníthetõ" bármely szakterület - tehát a mezõgazdaság is. Ez azonban sem több, sem jobb eredménnyel nem kecsegtet, legföljebb a munkanélküliség rémét idézi föl.
Az ökológiai gazdálkodás az egyedi helyzetekhez és termõhelyekhez igazított, az egyedi jelenségekre "rászabott" módszereket vet latba általános kaptafák (egyetemes érvényû technológiák) helyett. Ehhez kell - fõ befektetés gyanánt - sok egyéni tudás, sok szakértelem, sok szorgalom. Az igazán belterjes ökogaz dálkodás pontosan ettõl lesz emberi léptékû, egyúttal szigorúan a természeti adottságokhoz illeszkedõ megoldások sorozata. Bátran merjük állítani, hogy egyszersmind a termeléssel egybekötött, alkalmazott környezetvédelmet is jelent.
Aki pedig lekicsinylõen legyint rá, annak valójában a fogalom belsõ tartalmáról nincs fogalma.